Felébredt... Az előző este csodálatos volt és most fizette meg az árát. Az elméje egy pillanatig még tiszta volt, majd hirtelen valahonnan mélyről sötétség tört fel. Mintha gátak törtek volna darabokra és a fekete víz áramlott volna be a réseken minden mást elmosva. Minden gondolat, minden korábban fontosnak hitt dolog kimosódott és elöntötte a félelem, a sötét folyó. Hiába próbálta megállítani, nem tudta bármennyire is akarta, ezt már nem lehetett elfolytani. Érezte, hogy a szíve hevesebben ver, hogy mindent elönt a szeretet lény iránti érzés. Viszont túl sok volt a félelem. A sötétség. Félt tőle, rettenetesen félt. Egyszerűen rettegett. Számára ez mindig fájdalommal járt. Ezt látta korábban, ezt tanulta és nem tudott mit tenni ellene. Nem tudta mit tegyen. Agyában algoritmusok sora rajzolódott ki, mint a Düne Mentátjaiéban. Kereste az utakat, hogy melyik az az irány, amerre tarthat. Kereste a kiutat, de saját maga elől vajon hova menekülhetett volna?! Ettől a naptól ez lett az élete. Agyában minden nap terveket szőtt, korábban is ezt csinálta, de most tízszer, százszor erősebben. Nap mint nap. Míg az elméje teljesen kiégett végül a kétségbeesés határára került, mindent megkérdőjelezve, cél nélkül, értelmetlenül. A problémákra nem volt megoldás, hiszen azok nem is léteztek. Csak az elméje foglalta le magát, mert nem ismert mást. Hogy legyen egy ember boldog, ha azt sem tudja mit jelent az? Csak egy lépés választotta el az őrülettől. Kérdés, hogy a határ melyik oldalán?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése