Harcosok klubja 4 me

Apámat Istenként tiszteltem, majd elhagyott és egész életemben küzdenem kellett vele. Neki kellett volna megvédenie, de magamra hagyott, majd egyenesen ordított rám később, ha bármit szerettem volna tőle, ami neki nem volt megfelelő (általában semmilyen kérés sem volt megfelelő), szinte halálfélelmem volt mikor vele beszéltem és kiabált rám, mert azt hittem, hogy el akar pusztítani. Kire számíthattam volna, ha nem rá?! Kire számíthat egy öt éves kisfiú, ha nem az apjára?! Soha nem ült le velem, mikor elment akkor sem, hogy azt mondja figyelj fiam, én csak anyád nem szeretem, de az apád vagyok és rám mindig számíthatsz, gondoskodni fogok rólad, vigyázok rád és mindig ott leszek, amikor szükséged van rám. Ez volt, ami hiányzott, a bizonyosság, hogy apámra mindig számíthatok. Őt hittem Istennek, majd emiatt egész lényem arról szólt, hogy féltem magától Istentől is. Minden, ami vele kapcsolatban meghatároz, félelemből fakad. Keresztény nevelést kaptam, hittanra jártam. Látom mit csinált az egyház ez alatt a hosszú idő alatt és mennyire nem az, amiről a Biblia és Jézus beszél. Pusztán a kárhozattól való félelem, ami mellette tart.
Anyám volt az egyetlen, akire számíthattam (és családom többi nő tagja, de akkor is anyám volt, akitől a legtöbb szeretetet kaptam). Mivel apám nem volt velem, ezért a nőkben (anyámban, akit most is nagyon szeretek és hálás vagyok neki, hogy felnevelt és olyan ember lettem, amilyen vagyok) kerestem Istent. Ezért ragaszkodtam annyira minden nőhöz, mert úgy éreztem, hogy csak egy nővel együtt tudok teljes lenni. A nőknek viszont férfire van szükségük és nem egy gyerekre. Magamban kell, hát megtalálnom Istent, hogy egészséges felnőtt férfivé válhassak.

Freud azt mondja, hogy a fiú gyerek öt éves kora körül azonosul az apjával (a férfivel, istennel), ha ez nincs, akkor mindig magán kívül fog bizonyosságot keresni, másokra figyelni, eszmékhez, ideákhoz tartani magát, ahelyett, hogy magában bízna és a saját értékrendje szerint cselekedne.