2008. május 15., csütörtök

Hősök

Kiskoromban, ha valami bajom volt, elég volt, ha anyukám talált a tévében egy rajzfilmet, leültetett elé és pár perc múlva már el is merültem az álomvilágba. A játékok, a könyvek, a filmek, mind mind menekülés volt a valóság elől. Okés, természetes dolog, hogy valaki, játszik, olvas, vagy filmet néz, de nem annyira, hogy a filmek egy kategóriáját a haverjai elnevezzék "Vékony filmeknek" vagy, hogy a szuperhősök, az ideológiákat tartalmazó filmek vagy a Dűne világának rabjává váljon. Számítógépjáték buzi is voltam. Emlékszem mennyit játszottam, mennyit jártam a képzelt világban. Sci-Fi és kalandregények rabja voltam, ugyanígy a filmeké is. Majd jöttek a sorozatok, akármikor valamit néztem, átvettem egy kicsit a szereplők személyiségéből, a Sopranos után hangoskodtam, Dr. House után irónikus voltam, Dead Zone után látnoki képességeim lettek. Azonosultam a szereplőkkel és az elmémben átéltem a képzelt világot, kalandokat. Kedvenc sorozatom a Smallville, az ifjú Superman kalandjai. Hősöket kerestem, mert hősnek hittem magam, nem tudtam, nem akartam elhinni, hogy az élet csak annyiból áll, amit hétköznapjaimban látok, míg rá nem jöttem, hogy nincsenek is hétköznapok. El kell engednem a Hőseimet, hogy magam válljak Hőssé.

Nincsenek megjegyzések: