Amikor hazaérsz

Ott ült a földön, nézelődött, unatkozott. Nem figyeltek rá, most sem. Úgy érezte, sosem figyelt rá igazán senki, amikor meg igen, úgy volt vele, hogy bár ne tették volna. A többiek szemlátomást jól szórakoztak. A pincér kihozta a teát végre, majd letette a szeparé közepén lévő kis asztalra. Ő most sem rendelt semmit, otthon egy itteni tea áráért két ebédet is vehetne. Furcsa volt neki, hogy átszokjon az itteni árakra, hogy ne állandóan a messzi múlthoz hasonlítsa azokat. A lelkében még mindig ugyanaz a kisfiú volt, aki régen. Akinek alig volt pénze, amikor pedig volt, azt is félretette, hogy valami nagyobb dolgot vehessen. Most ott ült ezek között az emberek között, és nem tudta hova tenni őket. Mikor először találkozott velük, a lelke mélyéről egy iszonyatos düh, féltékenység tört fel irántuk. A lazaságuk, a felhőtlen boldogságuk, a múltuk, a gyerekkoruk volt, amire vágyott. A szenvedések nélküli életük. Legalábbis azt hitte, hogy ilyenek. Az idő múlásával rájött, hogy ez is csak egy állomás az életében, amit ha megtanul kezelni tovább léphet. Viszont szeretett volna a társaság része lenni. Beszélgetni velük, nevetni, szórakozni. Mintha nem lenne holnap, nem lenne szenvedés, nem lenne felelősség. Egész életében olyan felelősséget cipelt a vállan, ami három felnőttnek is sok lenne, nem hogy egy gyereknek. Ott ült most is és arra várt, hogy végre a többiek figyeljenek rá kicsit, hogy tudjon ő is beszélgetni, hogy végre törődjenek vele, hogy őt is szeressék, hogy érezze a csoport része ő is. Látta, ahogy egyikük lassan a teáscsészéért nyúl majd áldozatként, picit a tálca sarkában lévő sárkánybéka teaistenségre önt. Hallgatta az egyik lány szövegét, olyan dolgokról beszéltek, amik őt egyáltalán nem érdekelték. Csak a figyelmükre vágyott. Nézte a többieket, a négy lányt, a fiúkat, ahogy nevetnek. Ő is közéjük akart tartozni és velük nevetni. Kétségbe volt esve és elege volt, majd hirtelen valami történt. Először életében emberek között. Életében először visszavette másoktól a figyelmét. Nézte a saját lábát, nézte a kezét, érezte, hogy ott van a testében, érezte, hogy megy el a figyelme arra, hogy mások odaadására vár. Befelé fordította a figyelmét hát, becsukta a szemét, hallgatta a háttérben szóló zenét, a meditációs zene lassú nyugodt hangzását, majd több mint húsz év után először végre önmagará figyelt. Picit így volt. Élvezte. Kinyitotta a szemét és fura dolgot látott. Az egyik férfi - Vidva, a bölcs, mint később megtudta ez a neve - őt nézte. Észrevette, hogy mit csinált. Látta Vidva szemében a felismerést. Látta, hogy tudja mi van benne. Ami még fontosabb volt, tudta, hogy tud segíteni. Hát így kezdődött. Ő vezette el a sakálhoz, aki elindította a férfivá válás utján. Amikor a tanítvány készen áll, mindig akad mester...